Az orális fixáció szerepe a mindennapokban

"- Elindultunk a Kozmoszba, mindenre felkészülve – magányosságra, harcra, szenvedésre, halálra. Szerénységből nem mondtuk ki hangosan, de remek fiúknak tartjuk magunkat. Aztán beugrik valami meglepetés, és rögtön kiderül, hogy a fene nagy elszántság csak póz volt. Nem a Kozmoszt akarjuk mi meghódítani, öregem, csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig. Az egyik bolygó legyen sivatag, mint a Szahara, a másik jeges, mint a sarkvidék, vagy trópusi, mint a brazíliai dzsungel. Nemes lelkűek és humánusak vagyunk, nem akarunk más fajokat leigázni, csak átadni nekik az értékeinket, és cserébe átvenni az övéiket. Mert mi vagyunk a szent Kapcsolat lovagjai! Hát ez is hazugság. Nem keresünk mi mást, csak embereket. Nyavalyát kellenek nekünk másfajta világok. Tükröket akarunk! Mihez kezdenénk másfajta világokkal? Elég nekünk a magunké, az is a torkunkon akadt. Saját eszményített képünket keressük: az egyik bolygón legyen a miénknél fejlettebb civilizáció, a másikon a mi primitív múltunk hasonmása. Csakhogy a tükörből olyasmi néz vissza, amit nem fogadunk el, amit kikérünk magunknak. Pedig nemcsak hamvas erényeinket hoztuk magunkkal a Földről, nem az Ember hősi szobrát pakoltuk űrhajóba! Úgy jöttünk, szőröstül-bőröstül, amilyenek vagyunk, és amikor a másik fél elénk tárja az igazságot, azt a részét, amiről nem szoktunk beszélni, akkor kapálózunk!

– Tehát mi ez az egész? – kérdeztem, miután türelmesen végighallgattam.

– Az, amit kerestünk: kapcsolat egy másik civilizációval. Most megkaptuk! A saját förtelmes rondaságunk, ezerszeres nagyításban, mintha mikroszkópon néznénk, a saját szégyenünk és gyalázatunk!!!"